Hajlandó vagy megfizetni a siker árát?

Nem így terveztem, de hosszú szünet után most tudom folytatni a blogot. Időközben mindkét vállalkozásban óriási munkával – úgy néz ki – sikeresen kezeltünk egy koronaválságot és a „Legsikeresebb Fiatal Vállalkozónak” választottak minket Dórával az „Év Széchenyi Vállalkozása 2020” Díj keretein belül. Ezekről majd később írok külön.

De most nézzük a vállalkozói érzelmek negatívabb részeit: a mélypontokat és a siker árát. A blog indításakor azt ígértem, ezekről is szó lesz. Egy komolyan vállalkozni készülő fiatalnak ezekkel is tisztában kell lenni, hogy teljesen felelősséggel azt mondhassa, belevág. Te hajlandó vagy megfizetni az árat, amit a siker megkövetel magának? Az „Ezzel kezdd!” c. bevezető sorozat záró cikke következik.

„Mindenki szeretne a mennybe jutni, de senki nem akar meghalni.”

Nagyon szeretem ezt a Joe Louis idézetet, mert azt a gondolatot erősíti, ami a filozófiám is: a sikernek ára van, nem titka. Nincs semmiféle titok. De ahogyan ingyenebéd sincs. A számla mindig be lesz nyújtva. Csak mindenkinek más életterületen.

Na de mi ez az ár?

Én azt gondolom a következő: amíg egyetlen tevékenységnek szenteled magad azért, hogy minél gyorsabban, minél jobban előrejuss az adott dologban, addig az életed többi részét kénytelen vagy háttérbe szorítani. Nem muszáj teljesen, de akkor értelemszerűen lassabban haladsz előre. 

Egy startup vállalkozás a sikeres validálás utáni időszakban viszont annyira gyorsan növekszik (a „this is Redy” például 15 hónap alatt nulláról százmilliós forgalmú cég lett sokezer vevővel és teendővel, a válság ellenére is), hogy nem nagyon hagy más választást, minthogy az időd nagy részében vele foglalkozz. Ezzel érdemes tisztában lenni. Persze, az életben minden olyan dolog így működik, amit komolyan veszel (például sport, párkapcsolat, gyereknevelés vagy mondjuk hobbi), de ez tényleg hardcore. Hosszan tartó időszakokban napi 14-16 óra munka, hétvégén is, szünet nélkül. És minden felelősség, nyomás a tiéd.

Az „év legsikereSEbb fiatal vállalkozója” díj másik oldala

Ennek a blognak az a célja, hogy a hegymászásra (értsd: startup vállalkozás, sorozatvállalkozás) induló 18-20 év körüli fiataloknak adjon egy képet, hogy milyen a kilátás egy kicsit fentebbről, visszanézve. Én legalábbis nagyon örültem volna, ha valaki megmutatja ezeket. Így jobban tudtam volna mérlegelni, hogy megéri-e ez az egész vagy inkább másra adjam a fejem 19 évesen.

Én azt mondom, ha nem vagyunk tisztában az árral, nem is dönthetünk a megfizetése mellett. Ezért az első lépés annak megvizsgálása kell legyen, hogy milyen lépésekre van szükség a vágyott cél eléréséhez. Meg kell kérdezni másokat, hogy ők milyen áldozatokat hoztak ezért.

Őszintén szólva az én „áldozatlistám” sajnos elég hosszú: ha a nagy dolgokat nézzük, akkor a mostani helyzetemért az elmúlt 10 évben fizettem tönkrement párkapcsolatokkal, egészségtelen és fenntarthatatlan életmóddal, elhanyagolt családdal és barátokkal, a folyamatos kockázatvállalás miatt többször lenullázott megtakarításokkal. Ha a kisebbeket is ide veszem, akkor nézhetjük akár azt, hogy egy évtizeden keresztül lemondtam a haverokkal való szórakozásról (egy idő után már inkább nem is hívtak szegények), a későn kelésről, a drága ruhákról, magyarul a korosztályom életmódjáról. Félelmetes szembe menni a többséggel és a többségi szokásokkal, de ez is rajta volt a mostani helyzet árlistáján. 18-20 ezer órám biztosan elment erre.  

Mondok viszont egy jó hírt. Tapasztalataim szerint, ha elkötelezzük magunkat valami mellett, amiben szenvedélyesen hiszünk, alázattal dolgozunk, tanulunk a hibáinkból, kérjük a visszajelzéseket, és nem térünk le az útról, végül el fogjuk érni a kívánt eredményt.

Lehetett-e volna másképp? Megérte egyáltalán?

Nagyon jó kérdés. Nem tudom, hogy lehetett-e volna másképp. Én abban hiszek, hogy rossz dolgok – néhány szomorú kivételtől eltekintve – nem történnek. Azok vagy lehetőségek a változtatásra (legfeljebb még nem vettük észre, hogy miért és hogyan, de ez később értelmet nyer majd) vagy pedig hibák, amikből tanulni lehet. Így szoktam felfogni a dolgokat.

Megérte-e? Még nehezebb kérdés. Ezekre nem lehet egyértelmű választ adni, mert attól függ, honnan vizsgáljuk a kérdést. A 30 éves koromra tervezett célomat és az álmaimat elértem. Ha így, egocentrikus perspektívából nézzük, akkor abszolút megérte. (Most már egyébként sokkal kiegyensúlyozottabb és egészségesebb az életmódom.) Sok mindent sajnálok viszont, szerintem lehetett volna sokkal rövidebb is az árlista, ha van lehetőségem jobban felmérni előre a lehetséges következményeket. De zöldfülű sorozatvállalkozóként nem volt. Nem volt előttem példa, se jó, se rossz.

Azt még el tudom képzelni, hogy ha gazdagok lettek volna a szüleim, a pénzük és a kapcsolataik révén sok lépést és nehézséget könnyebben, gyorsabban, kevesebb áldozattal átugrottam volna, de ezzel kár foglalkozni. Magadra kell koncentrálni, és a kapott kezdeti lehetőségekből a legtöbbet kihozni.

Az áldozat viszont elkerülhetetlen. Meg kell fizetni az árat. Épp ezért, lassan 30 éves fejjel, azt mondom, hogy a saját jövőkép és a saját célok tisztázása az elsődleges ezekben a kérdéskörökben. Ha ez megvan, akkor kell feltenni azokat a kérdéseket magadnak, hogy megéri-e, ha lemondasz X dologról ezért cserébe. Légy kíméletlenül őszinte magadhoz. Túl drága dolog ugyanis hazudni magadnak. Ha nem passzol a fejedben lévő jövőképbe, akkor megéri, ha passzol, akkor pedig nem.

Utóbbi esetben legalábbis óvatosan, sokkal nagyobb balanszban kell tartani az életed. Így lassabban fogsz haladni ugyan, de kisebb lesz az áldozatlistád. Ha viszont gyorsan akarsz haladni, akkor mindent bele és csak előre, teljes gázzal.

Én úgy gondolkodtam, hogy amíg nincs családom és komoly egzisztenciám, addig érdemes csődbe menni és kockáztatni, áldozatot hozni, nagy buktákból tanulni. Emiatt a 20-as éveim első felét csakis erre szenteltem, majd folyamatosan akartam egyre jobban egyensúlyba hozni az egyébként fenntarthatatlan állapotot. 29 éves koromra úgy néz ki, sikerül(t).

„Hogy ZÁRTAD KI AZ ELBIZONYTALANÍTÓ TÉNYEZŐKET? HOGY NEM LETTÉL IDŐKÖZBEN ALKALMAZOTT?”

Ezt a kérdést egy korábbi kolleginám tette fel nekem egyszer. Egyszerűen a célra, a jövőképre koncentráltam. Ezt nagyon sokszor vizualizáltam magamnak, és nagy alázattal szép lassan haladtam előre, közben folyamatosan tanulva a hibákból.

Létezik egy cégvezetőknek szóló business mentoring gyakorlat. Elég morbid, de kellően kíméletlen és nyersen őszinte, hogy elérje a célját. El kell képzelni, hogy vége a cégednek/márkádnak, nincs többé, és meg kell írnod a róla szóló temetési beszédet. A gyakorlat célja, hogy elgondolkodtassa a cégvezetőt, hogy kellően izgalmas-e a márkája, tényleg hiányozna-e a piacról az embereknek vagy csak ugyanolyan tizenkettő egy tucat cég, mint a többi. Ha az rajzolódik ki, hogy igazából a piac észre sem venné, ha nem lenne, akkor alapjaiban kell átgondolni a bizniszt és a márkát.

Én úgy érzem boldognak és teljesnek az életemet, ha a sorozatvállalkozói lét is része. Ez motivál is, és őszintén el tudok számolni magammal, hogy nem vesztegetem az időmet az életemben. Aki kényelmes életre vágyik, azzal sincs semmi baj, lehet egy másik életben én is azt választom majd, de ezt most erre szánom.

Szerintem a lényeg, hogy mindenki legyen boldog a saját életében és úgy éljen, ahogyan szeret. Ha kisebb felelősséggel, nyomással tud boldog lenni, akkor éljen úgy. Szerintem a legnagyobb önbecsapás az, ha olyan életet élünk, amelyre legbelül nem vágyunk és csak pazaroljuk az életünk értékes idejét. Aki viszont tökéletesen érzi magát egy középvezetői alkalmazotti állásban, szerintem sokkal kiegyensúlyozottabb életet tud élni, mint egy hegyet mászó, sokat kockáztató vállalkozó. Ez a blog viszont utóbbiaknak szól. 🙂

Lehet, hogy idővel ugyan komoly vagyont és nagy szabadságot élvezhet egy (sorozat)vállalkozó, de addig nagyon rögös út vezet, ami sok-sok évbe telhet, és közben az emberek nagy része nem fogja érteni, hogy miért éri meg ez az egész neked.

Van még egy válaszom exkolleginám kérdésére. Minél több áldozatot hozol, annál nehezebben fordulsz vissza. Ha úgy érzed, hogy a jövőképedhez, a célodhoz nem visz közelebb egy alkalmazotti állás, akkor nem fordulsz vissza, pláne, ha már így is nagy árat fizettél az utadon.

Nem a megfizetett ár az igazi tragédia

Az én véleményem az, hogy nem az az igazi tragédia, amikor sokat fizetsz a sikerért. Ha tényleg ez a jövőképed, ha tényleg ezt akarod, csináld, ígyis-úgyis fizetned kell érte. Nem adják ingyen. Ilyen az élet.

Az igazi tragédia az, ha sikerre vágysz, de nem mered felvállalni a megteremtésével járó kockázatokat és a beérkező pofonokat. Ki félelemből, ki kishitűségből, ki kényelemből. Azért tragikus, mert ez a megkeseredett élet receptje, amire túl későn ébredsz rá.

Összefoglalás

Azt tanácsolnám a 18 éves önmagamnak, hogy beszéljen olyan vállalkozókkal, kövessen olyan sorozatvállalkozókat, akik hozzá hasonló helyzetből indulva már előrébb járnak az úton, mert ezzel minimalizálható az áldozatlista, a siker árlistája. Tegye fel magának a kérdést, hogy valóban erre a jövőképre vágyik-e és hogy hajlandó-e megfizetni a saját sikerének árlistáját. Ha igen, ideje belevágni!